A nagybőgő egy közvetlen beszélgetés a zenész és a néző között.
A nagybőgős őszintén vall az életéről, szerelméről, a zenéhez, társadalomhoz fűződő viszonyáról, gyengeségeiről, vagy éppen játszik a hangszerén. “Választott eszközünk, mellyel alkotni és életben maradni kívánunk, hozott képességeink avagy tehetségünk, s a kialakított életterünk, melyben szabadságunk lehetőségét reméltük: saját börtönünkké válhat. Ennek felismerése és megélése, s a mindezen való tovább lepés állandó problémánk, nem életkori sajátosság. A nagybőgős ismeri saját határait, elfogadta a neki jutott szerepet, de megőrzi a vágyát, miszerint egyszer nagyot ordít a zenekari árokban s akkor, ha csak egyetlen másodpercre is, végre mindenki egyedül őrá figyel majd.”
/Klem Viktor/ “Mert a zene emberi dolog. Mindig lesz zene, mindenütt. Keleten, nyugaton, délen, még északon is. Afrikában, Skandináviában, Brazíliában, mindenütt. Mert a zene metafizikai jelenség. Azaz a puszta fizikai léten túl, amögött is létező valami. A zene örök.”
/Patrick Süskind: A nagybőgő – részlet/ Az előadás számára Indali Klára fordítását felhasználva Ivanyos Ambrus készített friss, mai hangon megszólaló szöveget.
Helyszín: Tata, Malom és Kacsa
